Eltűntél...
Eltűntél az éj utolsó sóhajának remegő sugarában
Eltűntél az éj utolsó sóhajának remegő sugarában
s álmatlan fekete csend rebegett elárvult ajkamon.
Sötét üregben lebegő lihegő látomás volt minden
pillanat mely szomorú szívem szorításában
szunnyad meg örökre. Szerettem volna tovább
hitegetni háborgó lelkem, de képtelen vagyok
megkönyörülni magamnak.
2010.12.06.
Kóró
Azt sem tudom miért
igyekszem haldokló
reményeim kikukázott,
összeguberált cafatokkal
életben tartani.
Feladtam álmaim,
s egy szál kórót hajítottam
ifjúságom összehordott
sírhantja felé.
2010.12.06.
Pillanat
Lüktető emlékek zaklató
kattogása zabálja fel jelenem
jövőbe tóduló folyamát.
Pillanat tűnődik felettem,
s én a halálos beteg lassan
sápadó pillantásával
ámulom újjászületését.
2010.12.06.
Igazság
Hitegetheted magad
értelmet keresve
korcs életednek,
melyet ide oda
csapdos a lüktető
félhomály sikoltó
káprázata. Álmodhatsz
magadnak reményt
és taszigálhatod magad
szűk üregeken át
a holnap felé.
Képzelhetsz fényt,
kergethetsz vágyat,
színes ábrándnál nem
lesz – nem lehet több.
Naiv önámítás örvénylő
szövevénye... ez mi
életben tart minket.
Nem vagy elég bátor,
hogy bevalld magadnak
az igazságot.
2010.12.06.
Szóra sem érdemes...
Most csak annyi vagyok
amennyit megengedtem magamnak;
szélben fuldokló álmokat
tuszkolok le égő torkomon,
s addig nyelek amíg
a könnyektől patakzó
őszi alkonyat reszkető
magányba taszít.
Elrohad a világ.
Fokozatosan és észrevétlen
felzabálja önelégült
törtetésetek.
Nem érdekel. Köztetek én
lettem elfajzott, s ti tettetek
bolonddá.
Szóra sem érdemes.
2010.12.06.
Boldogság
Legalább most igazán érzed,
mennyire tud fájni az élet,
és láthatod, mind, aki él
csupán meghalni született.
Legalább most biztosan tudod,
mennyire értelmetlen volt
minden szavad, mely a remény
halkan motyogó hangján szólt.
Legalább most már beláthatod,
könnyeket hiába hullattál,
és tisztították szemedet.
Te mégiscsak vak maradtál.
Megtanultam a leckét:
az ember több nem lehet,
és te csak hajkurászod
a hőn áhított kincset:
Boldogság...
2010.06.22.
Konklúzió
Végül mind ide jutunk...
Még ha nem is vagytok tudatában.
Csorog, csörgedez szánkból
lomha öklendezéssel,
s egyszerre lehullunk.
Az ereszkedő suhanásban
ránk pillant sötét ablakából;
mögötte szendén felel,
s csend lett.
Hallj meg!
Létfenntartok. Lélegzem.
A drága levegőt szívom.
Én nem azt gyűlölöm,
ami vagy; az taszít, amivé
válni fogsz. Félelem.
Frusztráció. Gyomrom
reszket, s üvöltöm
süket füledbe: gyermek,
hallj meg!
Halj meg!
2010. 06. 20.
A téren
Fájón csilingel a búskomor szélben
a város monoton durmolása,
s felettem hetykén felesel vele
a tér templomának ódon tornya.
De nyüzsgését elnyeli a méla
tömegnek sistergő zümmögése,
kik fittyet hányva igaz csodákra
csak tereltetik magukat, félve,
ostobán meghunyászkodva önnön
kreált gátlások árnyai előtt.
S én kirekesztett, túl szürke ködön,
ki leszakadnék a tömeg mögött,
csak sodródom, rángatnak magukkal.
Gond nélkül eltipornának, s helyem
betemetnék kínzó nyomorukkal,
hiszen sohasem számoltak velem.
2010. 06. 20.
