Most reszketek...
Most reszketek, most megnémultam,
most álmodom, most aláhulltam,
s rebegem ajkaim közt a pillanatok
múlásának vacogó dalát. Hallgatok.
Most nagyon rosszul vagyok! Testem,
mintha szűk lenne rám, és bennem
szerveim, beleim és gyomrom
kanyarognak, ütköznek, s hallom
ahogy valami felkiált, visít:
Meneküljél, szabadulj meg! - nyerít
felém minden egyes emlék. Látom
Apám, Anyám s ölelésre vágyom!
De elsétálnak mellettem. Mind ki
él, mind ki meghalt. Nincs egy se! Senki
nem maradt nekem. Süppedek bele
a mocsárba, s eggyé válok vele.
Eltűnök hirtelen, vadul osonva,
de hiányom felett vállat vonva
rohan az idő tovább. Az emlékem
egyre halványuló folttá szürkülten
didereg egy zord, vad erdőben.
Most magány tűnődik felettem.
Most reszketek, most megnémultam,
most álmodom és aláhulltam...
2009.11.09.
Madárka
Elfoglalta méla bája,
belepte teste van sugarát,
s fuldokló fénye,
halk tüneménye
rejti magába elhalt szavát.
Kitépte szívét elnyelő mélyét,
meglepi színtelen árva határ,
széttárva lelke,
kis düledéke,
s nyugszik ölében a kicsi madár.
Lelke árva, repülni gyáva,
kínba mártózva nyeli a vágy,
s apró szemében,
könnyek tövében
betakargatja fájó magány.
2009.11.08.
Most már...
Most már álmosan pislákol felém
az éktelen fekete paca, s a szürke
pelyhek ömlengő sóhaja belém
fonja élettelen lelkének sugarát.
Mintha tőlem várná reménytelen
sorsának óhajtott menedékét,
s mintha siratná a csend végtelen
rabságában eltelt ifjúságát.
Nem segíthetek. Életem egyetlen
vélt értelmét vesztettem el e
pillanattal, melyet kegyetlen
közönnyel vettem tudomásul.
Míg éltem mindig más akartam
lenni, s amióta más vagyok
önmagamra leltem. Meghaltam.
S e halál szebb volt a pillanatnál.
2009.05.24.
Valami fáj...
Valami fáj. Túl régóta hagytatok magamra.
Mintha értelmetlen életek tömérdek, súlyos
bűneit gyűjtötték volna óriás halomba,
amelyekkel megfertőzve rettegitek a létem.
Sohasem könyörögtem, de oly csodát reméltem
mely közétek illeszti sorsomat. Mégis egész
valóm, szívem, lelkem, s minden egyes apró sejtem
tiltakozott összetákolt világotok ellen.
Mondd, mit vártál? Így mégis, mit tehetnél? Ki vagy Te,
hogy ily teherrel nehezíted meg önmagadnak
magad. Vajon gyermeki léted sors miért verte
jégesővel? Lám, életed sohasem volt tied.
Mára megfakultak a képek. Mint kénes méreg
undok színben fuldoklik. S még hitted, hogy jobb jöhet,
de a felerőltetett, majd elragadt emlékek
érthetetlen dadogását motyogják füledbe.
Csupán halk sistergés, mely szívemet
marja hiányukban. S Ti tán rá sem
gondoltok, hogy egykor életemet
- ha igaz, megosztottam veletek.
2009.05.22.
