Ablakon túl
Messzi táj bolyong,
andalog szótlan,
füleimbe kong,
zakatol búsan
és velem szorong
- nem lehet veled.
Elszunnyadt a szó
tikkadt ajkamon,
és két szemgolyó
révedt vágyakon
át a fuldokló
magányba mered.
Állomás. Sápadt
fák közt száguldva
lelkem hűlt, fáradt
ágyban szorongva
keres kiutat,
nyugtalan szenved.
Kihunyt a vidék,
s a vonat rémült
ablakai kék
szemeim hevült,
vad érintését
megőrzik neked.
2007.11.26.
Hétköznapok
Egyetlen, néma magányba zsúfolt
fájdalom gördült végig és pelyhes
államról a vak mélységbe hatolt.
Lám nekem ez jutott! Kihűlt szavak
merednek rám, s tespedt hétköznapok
zord egymásutánjába fulladnak.
A szó mintha el sem hangzik, s a könny
rövidke létét, az arcra vésett
mély gödröt betemeti a közöny.
Toll izzad görbe ujjaim között,
s nyögi az életre a szitokszót,
de senki nem hall a burok mögött.
Csak lesnek kérdőn, hatalmas dermedt
szemekkel, de szóra egy sem méltat.
Szívem reszketőn a gyásznak meredt
az őszi fák lemeztelenített
testénél, hol gyötört tépett ágak
sikoltása hasítja az eget.
Én itt vagyok, és most még létezem,
s bár értelmét hiába kutattam,
remélem lesz mélység hol meglelem.
Még itt vagyok, így várva végzetem,
s ha nem is lelnek rám sosem, nyugtat,
hogy Neki biztos terve van velem.
2007.11.13.
Óda egy törött vázához
„'A Szép: igaz s az Igaz: szép" – sohse
áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!'"
---
Börtön ez! – szigorú szemek beárnyékolják,
testét agg percek vaskos fallal borogatják,
s szívják magukba a meghasonlottság szagát.
Áporodottság terjeng, emészti önmagát.
Az örökkévalóság roppant trónjáról Te,
mindenható vén Idő, Te tekintesz ránk le.
Csakis Te lehetsz Igaz és nincsen nálad Szebb,
Te, Ki mindent láttál és látsz – nincs nálad bölcsebb!
S mi emberek?! Tudhatnánk-e mi Igaz s Szép,
ha számukra Az, Kit sose látott senki még?
Igazat várni, ugyanazt – szépet – szeretni;
hol a falat az emberség vérrel festi ki,
ott a szépség mulandó, s az igaz törékeny,
oly relatív és akár szívünk, oly érzékeny!
Hisz mindenki másban lelheti meg a Szépet,
Igaz és hamis adhat ugyanolyan képet.
Az ember – nem több – megélt tapasztalat csupán,
néhány tömör gondolat egy vaskos könyv lapján,
s ahogy az idő közeleg, beszűkül a börtön,
falak lélegzete csapódik le a bőrön,
s mint nehezedik szorongás a szívre, reccsen
darabokra a Váza a nyirkos sötétben…
2007.10.26.
Elmúlás
Miért hagyod? Miért hagyod
a rettegés, hogy elvigyen?
Örök messzeségbe zárva
felfal tátongó végtelen.
Mit ér az itt, mit ér a most,
hol szürke álmom megpihen,
ha tovakúszik, eltünik
s a Jövö az mi ott terem.
Felrebben a köd,
kiontja a völgy,
nyalja a házak falát.
Szemétre tették,
hófehér festék
sisteregve járja át;
fröcsköli, ontja
megsimogatja
életem szürke vásznát.
Mintha kisgyerek
álmatlan remeg,
fa takarja erdejét.
Zúzmara röppen,
hajnali ködben
ázik fáradt teste szét,
s virág kezében,
ragyog az égen,
lassan mállik szerteszét.
A lombok mögül,
a fények felől
sziszegve ugranak,
s félö szívemen
rideg, esztelen
szimfóniát játszanak.
Ráomlik szürke éj,
megszállja szenvedély,
most a mélység válik heggyé.
És meredek csúcsok,
a mélybe zuhantok,
ölelkezve válnak eggyé.
Aki most vagyok.
Már nem az vagyok,
aki valaha voltam,
és nem én leszek,
testemben rekedt,
ki összeesik holtan.
Miért hagyod? Miért hagyod
a rettegés, hogy elvigyen?
Örök messzeségbe zárva
felfal tátongó végtelen.
Mit ér az itt, mit ér a most,
hol szürke éltem megpihen,
ha tovakúszik, eltünik
s a Halál az mi ott terem.
2007.09.25.
Az Út
Kis vackában nyugszik halkan,
csendben dobban, alig moccan,
bújna mélyre, halált színlel,
naiv hittel, nem érhet el.
Új szél támad, könnye szárad,
csalja egyre, be-be árad.
S visító kísértet rebben,
füst gomolyog, száll a szélben.
Émelygek, torkomban halál.
Kiköpném, de számban nincs nyál,
Öklendezz! Hányni lenne jó,
bármily rossz és undorító,
de a másnap után jön talán
keserű, ám békés magány.
S várnám, hátha rám találna
boldogtalan boldogsága.
Ne kerüljön el a sorsom,
én balga a mámort vágyom.
Mérget nekem, tépjen vad szél,
s ha kell hűtsön rozsdás acél!
Egyesüljön minden érzés!
Nem érdekel az ébredés,
ha a végét nem láthatom.
Útra vágyom. Megtalálom!
Ragadj el hatalmas vihar!
Szeress kérlek, kapj fel hamar!
Lökj magasba, s ejts a mélybe,
hogy magamra leljek végre!
Fájjon, kínozz, megérdemlem,
tépd szét, szaggasd sajgó szívem!
S ha mégis megdobban újra,
nem leltem a helyes útra…
2007.07.02.
Láng Roland & Balázs: Tehetetlen
(eszperente vers)
Merengve menetelsz,
lesed merre vezet,
s kezembe rejted
megremegve kezed.
Lesd, fent eme felleg,
mely nevetve elrejt!
Eltemet egy verem,
s egyszerre feledtet.
Teremthet, elrejthet,
de te esztelen feledted,
ez feletted rendelhet,
s e rendelet: temethet…
2007.06.17.
Az élet sodrában
Vizes ruhám még hozzám tapad,
remegő testem fához szorítja magát,
orromból apró patak fakad,
vörösre festi az élet óceánját.
Csend dübörög, szikrázik sötét
s feszengve éled az esti szél,
kioltja dermedt lelkem fényét.
Lehull az utolsó falevél.
És körülöttem a fákon, látom,
üveges tekintetekre tapad az éj,
Ők fújnak egyet és úsznak tovább,
engem bekebelez lassan, elnyel a mély…
2007.06.06.
Egyedül...
Enyém volt a pillanat és enyémek az évek,
de elvesztettem álmaim, kisemmizett az élet.
Mint egy színes kövecskét, a sóderből kikapott,
s távol minden ismerttől, jó messzire hajított.
Nehezen huppanva ágyazódtam a földbe,
mélységes mély magányba merültem örökre,
s ha néha a porszemek simogatták testem,
vagy ha kósza falevél betakart csendesen,
az örök nyughatatlan vándor, az álnok szél,
az elégedetlenség, mi mélyen bennem él,
a múló boldogságot is irigyelte tőlem,
s tovazavarta, ha egy csöppnyi reményre leltem…
…Immár éjszakába hanyatlik a gyönge Nap,
megragadják a csillagok a fénysugarat.
Morajló sötét óceán roppant mélysége
omlott rá az erdő elszürkülő testére.
Fák sóhaja kísérgeti a végtelenül
száguldó vén idő moraját és megfeszül,
súlyosan nehezedik rájuk a pillanat,
s elfolyik törzsükön egy szempillantás alatt.
Én is akár egy üszkös fa, kit erdő mélye rejt,
kit nem ismer fel senki, kit mindenki elfelejt,
a fergetegben is magam vagyok, egyedül,
s hagyom tépjen, várom elérjen reménytelenül…
2007.04.22.
Korlátaim
Bámulom tehetetlenül,
törött üvegen keresztül.
S néha annyira gyűlölöm,
gondolataimmal gyötröm,
azt, amivé mára váltam,
ami Én vagyok. Önmagam.
És szívesen végignézném –
tudom, azt nagyon élvezném,
hogy a világ velem forog,
ahogyan belőlem csorog,
spriccel kifelé az élet.
És néha annyira félek!
Egyszer tán tényleg megteszem.
Nyamvadt nincstelen életem
eldobom a szemetesbe.
Miért is ne?
Én próbálom... Mégsem merem
elhagyni hűtlen álmaim.
Becsukom megfáradt szemem,
s feltárom titkos vágyaim.
És mikor a kis pillangók,
a lüktetőn száguldozók
fejemből vágynak kitörni,
messze-messze menekülni,
s korlátokból szabadulni,
csak menni, szállni, repülni,
a nagyvilágra rátörni! -
Igazán szabadnak lenni,
nem pedig látszatban élni!
Ó, bárcsak el tudnám érni!
De azt amivé mára váltam,
korlátok közé szorítottam,
s lehet helyzetem bármily rémes,
talán arra sem vagyok képes,
mit elértem hátrahagyjam
és megöljem saját magam…
2007.02.23.
Magányos séta
Körülöttem a táj! olyan rideg,
és szorosan átölel a hideg,
vigyorog akár gonosz mostoha,
ki épp megfojtana.
Házak leselkednek, rám meredve,
fenyegetőn fölém emelkedve,
mintha óriási vérfarkasok,
lesnék áldozatuk.
Mellettem a kivénhedt, kopár fák,
üszkösödő ágaik torz formák,
elkárhozott rothadó holtak,
nem lelnek nyugalmat.
Behunyom szemeim, s tovább ballagok,
de a sötétben Halálról álmodok,
s ahogy az esőcseppek földet érnek
hallgatom dalát a szélnek…
2007.02.18.
Hóvihar
Ordas szél mar bele húsomba,
vörös kása lomhán lüktet
reszkető mellkasomba bújva,
vágyja a véget.
Fájdalmasan megremeg testem,
kétségbeesve keresi önmagát
sorvadó elmémben kihűlt lelkem,
várja a csodát.
Visítva hajolnak meg a fák felettem,
a hóvihar mögül lomhán közelít
felém ahogy becsukom szemem,
könnyedén leterít.
2007.02.15.
