Éhség
Aszalódott gyomrom időről-időre korog,
akár csirke a sütőben úgy serceg, csikorog…
2008.11.05.
Talány
Miféle lehetetlen lény
vagyok, aki nem képes
viselni ezt a szerény,
semmirekellő, kétes
létet sem?
2008.11.05.
Naplement
Fakuló teste halovány színben reszket,
s szememben meredt tekintet tükröződik.
Didergő fényét szürke takaróval rejt -
mintha érezné -, s végső magányra vágyik.
Pillantása egyre kevésbé járja át,
s már nem taszítja az arcomból kitörő,
balga reményre vágyó dermedt pillantást.
Most elalszik, s talán sosem lesz ébredő
tekintete újra enyém. Soha többé
nem rejtene könnyeket, s nem ölelne meg
gyengéd kezével. Így nem teszi már szebbé,
s szívem emésztő medrének mélyén reked.
A rozsdás levelek nyikorgása lüktet
fülemben, s együtt reszket velük az öreg
fatörzs. Most int felém, maga mellé ültet,
s úgy tetszik sóhajával lelkembe mered.
Ez az udvar maga a világ, s a világ
csak egy parányi udvar. Egy levél vagyok
csupán, ezernyi izgő-mozgó féreg rág,
s én a fulladó fényben rekedve várok.
Mostanra mind eltűnt. Felfalta és gyászba
taszította. Színtelen, vad őrületbe
fordult mindenféle giccs, s egyetlen árva
bámészkodó, én is itt ragadtam vele.
2008.10.22.
Sóhaj
Sápadt, hallgatag árny szegezi
bágyadt tekintetét felém,
s fonnyadt arcának üregei
mind kitárva merednek.
Már nem bírhatom a tóduló
füst simogató tűzének
rikító látványát…
Elszunnyad a világ, csak
hörgő mellkasának apró
rezdülései mik elnyomnak
minden kitörni vágyó
sorvadt pillantást. Fulladnak,
s velük haldoklom én is.
Lüktető émelygés suhant
végtelen útján, s testem
feszengő mélyéből robbant
rá a sóhaj, majd szívem
végleg megnyugvásba rokkant…
…Most feléled újra, s egy pillanatra
a megtisztuló tükör ismét
az arcommal mered fakó arcomra.
De a szemek mélyében reszket,
s a szívem dobbanásában hallom;
Színtelen ragyogás,
számtalan, szenvtelen
mélabús motyogás
lüktet a világ végtelen
szunnyadó testén…
2008.09.10
A Lét
Torz színekben árnylik
szanaszét, és cikázva
mély fénybe hanyatlik,
- így sorsába száradva.
Nem változik a lét,
csupán átalakulva
tér vissza, s zord szemét
holt szemünkbe ágyazva
lesegeti a fényt.
A fényt, mely a sötétben
születve ad reményt,
de kihuny a szemünkben.
Mi végre ont tüdő
a hófehér vásznára,
s a lélek-temető
omladozó falára
rút, kátrány pacnikat?
Vajh mivégre erőltet
visítva ellett vágyat
és értelmetlen létet?
2008.04.06.
Ébredés
Néhány apró csöppenéssel
megszakad a gondolat,
s értelmetlen színleléssel
lobbantja világomat.
Tárja elém rettegéssel,
gúnyos nyöszörgést hallat,
s rábólint az éjsötéttel,
rám kacsint a pirkadat.
Megrettenő parázs torkán
rám hunyorog a világ,
s kicsorgott a szemem sarkán
álmomból a valóság…
2008.04.02.
Rémálom
Kínos görcsben haldokolva
áll felettem kósza csend,
s száz halottal tékozolva
ránk szakad a néma rend.
Fejem fölé zuhan vágya,
megsimítja arcomat.
Végtelenben ring az ágya,
felszakítja álmomat.
S robban felém ezer szilánk,
reszket minden mozdulat,
nyújtja kezét meddő anyánk,
megszorítja torkomat…
2008.04.01.
