Fekete Könnyek
Mi lelt? Miért vonz hirtelen magához a sötét?
Miért nem lelek világot, fényességes Napét?
Hisz előbb még testem simogatta sugara,
most pedig átölel a vakság rideg karja!
Forró talajon, bágyadt testem reszketve,
rémült arcom, a rideg földnek préselve.
A számban erős méreg sós ízét érzem,
mely belülről fakadva gyöngíti testem.
Élesen belém hatol, mélyen a fájdalom,
és reszkető lelkem átjárja a szánalom,
kitörne belőlem, utat keres magának,
s szememből izzón, fekete könnyek áradnak.
Fellázadt ellenem összezúzott testem,
sikoltón sistereg az úttesten vérem.
S szenvedőn sziszegve egy légüres térben,
megrémült kis szívem utolsókat rezzen…
2006.11.26.
Mozdulatlanul
Csak néz megdermedten
maga elé, némán,
mintha egy fa állna
szélcsendes éjszakán.
Mozdulatlan a teste,
rezzenéstelen arca,
akár a forgalmas tér
rideg márványszobra.
Elmerült a tudata
gondolatok árjában,
elméje visszavonult,
elzárkózott várában.
És szép emlékekkel
nyugtatja borús szívét,
és próbálná feledni
a valóság rémét.
Elkalandozott, mintha
kiszakadna testéből.
Becsukja szemét, ő is
kilépne az életből.
De hirtelen riad,
a szeme kinyílik.
Tompa huppanást hall,
ahogy a föld omlik.
Serceg az ásó,
telik a gödör,
csak a kín marad,
egyre csak gyötör.
S ahogy az elme előtt
a várkapu nyílik,
elsápadó arcát
könnycsepp szántja végig…
2006.10.28.
Mulandó
Gyerünk szállni, repülni magasra,
vágyálmokat kergetni, feltörni a csúcsra!
Jaj, már szinte fáj, mily szép ez a táj,
ne tűnjön el soha, maradj velem, várj!
Lelkem ujjongó fiúcska, testem minden porcikája
feszült, érzelmes táncát járja!
Ez a szabadság! zuhanni rá a világra!
Rám nem nehezedik többé a súlya…
Felejteni oly nehéz, és mégis mily egyszerű,
csak egy mozdulat, és jő borúra a derű…
…A gondolat megszakad, az élet elillan,
az utolsó pillanattal a sötétség bevillan!
Érzékeny kis lelkének nem ily otthon való,
eltorzult környezetéből alig érte szép szó.
Nincs szüksége most már senki sajnálatára,
ha addig nem segítették, míg a lehetőség adta!
És hirtelen roppan a törékeny csont,
szétmállik gyönyörű teste az aszfalton.
És többé már senki őt nem csodálhatja,
ráfröccsent teste erre az ocsmány világra…
2006.10.01.
Lelkemnek legmélyén
Lelkemnek legmélyén, gyönyörű világ,
zöldellő kis erdő, száz és száz virág!
És mind a benne rejlő csodás lények,
akár egy rejtett álom, bennem éltek!
Ó naiv kisgyermek, esendő kíváncsi kis lélek,
feletted is részvéttelenül elszállnak az évek!
Az idő könyörtelen felhői ott gyülekeznek,
a külvilág ostroma alatt falai ledőlnek!
Hiszen annyi csapást, én nem állhattam ki!
Hiába tanultam meg előre félni.
Akkora súlyt lelkem fala nem bírhat el!
Hát védtelenül kellett cseperednem fel.
Próbáltam óvni, amennyire csak lehetett,
egyedül lenni, kerülni az embereket,
és bár esélytelen harc, én még mindig állok,
ha kell egymagam, míg a halálra találok.
Lelkemnek hajdan színes, virágzó tája,
szívemből kiömlő vérfolyam áztatja,
elnyel mindent, mi a szépet jelentette,
erdejét villámok csapása égette.
Büszke sasmadár szeli át füst áztatta egét,
kétségbeesve keresi kicsinyei fészkét,
halál árnya tükröződik üveges szemében,
sikoltva tűnik el az otthont emésztő füstben.
Magányosan rohanó farkas szájában kicsinye,
kiejti szájából kölykét, már nem mozdul a teste,
utoljára még égre emeli szenvedő fejét,
üvöltésével kileheli utolsó erejét.
És már-már felszállna a szürke füst a tájról,
felszikkadna a vér átázott talajáról,
de a felhők nem oszlanak, a vér nem apad,
nem hagyják múlni szívem kínzó fájdalmakat!
Lelkemnek legmélyén, rothadó világ,
kiégett sötét erdő, nem nő már virág.
S mind a benne rejlő csodás lények,
eltorzultak… és kihunytak a fények…
2006.09.17.
Luremt & BaalGrim: Teremtő éjszaka
Vérvörös alkonyatba fulladt a Nap fénye,
a Hegy árnyékában sötét erők gyűlnek;
a fény isteneinek kővé dermedt vére,
s holttesteik felett halotti tort ülnek.
Eltorzult lelkektől megszabadult éjjel
szabadon ereszti vérszomjas vadait,
szenvedő Földanyánk sötét szenvedéllyel
terjeszti hatalma fájdalmas tanait.
S mi, akik itt álltunk a hegy árnyékában,
amidőn a Nap a hegyfok mögé bukott,
nem vesztünk el még a sorvadozó mában,
földünkhöz hűséggel várjuk a holnapot;
átláttuk mire az emberi faj jutott,
s tudtuk, hogy bárkájuk nem ér biztos révet,
távoli vidékre száműztük a Napot,
s talán a Sötét is általunk ér véget.
- - -
Magához ölelte Földünk az Éjszakát,
s elűzte magától hűtlenné vált fiát.
Azt, aki nappal csak hamis fénnyel ragyog,
s nem olyan tiszta, mint éjjel a csillagok.
Aki cinkosa lett mindannak a bűnnek,
amit azok tettek, kik csak egyre gyűlnek,
eltorzult fajzatuk mindenhova benőtt,
s megítéltetik az Ítélőszék előtt!
Méhéből származó gyarlóvá lett fajta,
sötétségtől félve élősködnek rajta,
s szilaj éji lények haragjától tartva
lassan ölő mérgük izzó vérét marja!
De az Ő hatalma nagyobb, mint gondolják,
s amíg a világuk fényességét várják,
lassan új egyensúly újabb rendje fogan
Földanyánk méhében, s nem érik meg sokan...
2006.08.25.
Szeretlek...
SZemedben látom mit azt gondoltam, nem látok már soha
Elveszettnek hitt kép tárul elém, letűnt korok nyoma
Reményteli szép világ, mit lelked tükre megmutat nekem
Erre vártam régóta, és Te végre felnyitottad szemem.
Te értelmet adtál az értelmetlennek, fényt a sötétségnek
Levegőt adtál amikor fulladtam, és újra örülök az életnek.
Egy szál kóró a kietlen pusztán, mit a Hold a sötét éjszakán
Körülragyog és erőt ad a magányosnak életének utolsó óráján…
2006.07.20.
