Nos, én úgy vagyok... hogy van mikor jól vagyok. Ritka, de előfordul. Ilyenkor csak úgy rácsodálkozom a világra, s ámulom a természet csodáit. Az én külön bejáratú csodáimat, melyet lehet ti - aki a mindenki - észre sem vesztek. Érdekes, hogy ezen pillanatok szinte kizárólag magányomban érnek...
Olyan is van amikor rosszul vagyok. Amikor szinte émelygek és mindenem fáj legbelül. Pedig tudom, hogy ezt saját magammal teszem, s ilyenkor mégis mindig elámulok; mire nem képes az emberi elme?! Ezek a rossz időszakok is leginkább magányomban törnek rám. Lehet, hogy sokat vagyok egyedül?
Olyan is van amikor rosszul vagyok. Amikor szinte émelygek és mindenem fáj legbelül. Pedig tudom, hogy ezt saját magammal teszem, s ilyenkor mégis mindig elámulok; mire nem képes az emberi elme?! Ezek a rossz időszakok is leginkább magányomban törnek rám. Lehet, hogy sokat vagyok egyedül?
Én még lusta is vagyok. Mindig mondta "öregem", hogy csakis az eszemnek köszönhetem, ha majd nem halok éhen. Erre szoktam mondani; senki sem lehet tökéletes...
Önző is vagyok. De én legalább tudom magamról... És még ateista is vagyok. Sőt! Determinista is vagyok... De engem nem különösebben zavar a tudat, hogy mi humanoidok csak lógunk a levegőben, kiket ide-oda rángat a szél. Tehetetlenek vagyunk. Én is. Te is. Ő is. Mi is. Ti is. Ők is... A különbség csupán, hogy van akit felrepít a magasba, s van akit hozzávág egy falhoz...
Ki is vagyok? Nem tudom. Egy csipetnyi átlagember, egy csipetnyi állat és egy csipetnyi Isten. Így vagyok Én az egész! De, hogy Ki is vagyok; na azt nem tudom... Senki sem tudja magáról, csupán igyekszik megfelelni bizonyos elvárásoknak. Belebújik szűk ruhákba és viseli. Viseli, hogy viselhesse. Ezáltal pedig szinte észrevétlenül válik éppen olyanná, mint amit annyira el akart kerülni általa.
Elindulnak egy kikövezett úton, mely szükségszerűen a középszerűséghez vezet. Melynek végigjárásával nem hagynak semmi nyomot, s egyszerűen feledésbe merülnek...
S én merre tartok? Nem leszek álszent. Bármennyire is hadakozik minden sejtem ellene, elindulok egy úton, mely ahhoz a "kispolgári" élethez fog vezetni, amelyet mindig is el akartam kerülni, - sőt titkon megvetettem. Legjobb esetben lesz munkám, családom, kimossák az agyam, és szépen lassan belefáradok az életbe...
Ha figyelembe veszem felmenőim, valószínűleg meg is őrülök. Persze, ha csak nem öl meg előbb - egy másik családi tradíció szerint - a rák, vagy az infarktus. Vagy én nem öl meg engem...
Az élet értelme? Nos, nyomot hagyni. Nyomot hagyni, hiszen ha az ember meghal, néhány év és elfeledik. Ennek tudatában pedig mit is kezdhetnék az élettel? Vagy leköpöm, vagy képen röhögöm...
Azért írok, hogy bebizonyítsam, érek valamit. Szeretem bebizonyítani, hogy érek valamit... És jó lenne, ha ezt nem csak néhányan vennék észre.
Belegondolva jobb lenne előbb megőrülni, mint utóbb. Talán akkor jobb verseim születhetnének, nagyobb elismeréssel... Vagy talán akkor már nem is érdekelne ez az egész... Merre tartok? A halál felé. És attól tartok a feledés és az elfeledettség felé...
2008.11.07.
